„Tizenegyszer fogunk meg egy mandulaszemet, mire üvegbe kerül.”
Birkás Balázs igazán hosszú utat tett meg, míg megtalálta igazi szenvedélyét, a mandulatermesztést. Operaénekes és zenetudós szülei a második világháború végén azzal szembesültek, hogy diplomájuk mit sem ér. Akkor asztalosra, üvegesre, tetőfedőre, szóval kétkezi munkásokra volt szükség, hogy újraépítsék az országot. Ezért azt mondták fiaiknak: fizetik az egyetemet, de előbb szerezzenek egy szakmunkásbizonyítványt. Balázs autómotor-szerelő lett, majd a Műegyetemre iratkozott be gépjármű szakra. Versenyautókat szeretett volna tervezni, de aztán behívták katonának műszaki területre.
„A katonaság minden korlátozó természete mellett nagyon nagy iskola volt. Ott tanultam meg dolgozni. Mellette beiratkoztam esti egyetemre gépjárműüzemeltetési kurzusra. Ez jó ok volt, hogy kétnaponta elhagyhassam a laktanyát. Abba is hagytam azt az iskolát, amint letelt a katonaság. A csepeli tervezőirodába jelentkeztem, ott dolgoztam éveken át. Sok férfi, amikor elkezdi unni az életét, lecseréli a feleségét, én inkább amondó voltam: egy bevált feleséget kár lecserélni, inkább másik munkát kell választani! Az sokkal nagyobb kihívás, mint egy új nő. Akkor kerültem a Csepel Művek külkereskedelmi vállalatához. Ennek köszönhetően számos országba eljutottam, kinyílt a világ. Ez akkor nagy szó volt, hisz még Pozsonyba sem lehetett útlevél nélkül kiutazni.”
Miután Balázs szülei elváltak, édesapja visszaköltözött a 1760-as években épült családi házba, Szentbékkállára. Ahogy Balázs mondja, számára ez a falu mindig a csodák színhelye volt. Minden iskolaszünetet itt töltött. Balázs 23 évesen már azt mondta édesapjának: egyszer itt szeretne élni és dolgozni. A világot járva már akkor látta, hogy a szocialista iparnak egy nyílt piacon nincs nagy jövője.
„Aztán elég lett a sok utazásból, hisz rengeteg időt kellett távol töltenem a családomtól, a fiaimtól. Persze hatalmas ajándéka volt ez az időszak az életnek, hisz bele lehetett szagolni a nagyvilágba. De soha nem jutott eszembe, hogy disszidáljak. Szerettem ezt az országot. 1986-87 körül elegem lett a külkereskedelemből. Már csak azért is, mert aki kicsit is belelátott ebbe a világba, egyértelművé vált számára, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Többet költött az ország, mint amennyi a bevétele volt. Apám arra tanított, hogy az ideológiára épült nagy rendszerek, ahogy haladunk előre a korban, egyre rövidebb ideig élnek. Régebben ezer években mérték a fennállásukat, de a 20. század tájékán már a száz évet sem érték meg. Akkor még ezt nehezen hittem, hisz a szovjet blokk rendíthetetlennek tűnt. De később már magam is láttam, hogy ez a hajó el fog süllyedni, így el akartam hagyni a fedélzetet.”
Felmondott a Csepel Műveknél, és nagyobb hangsúlyt fektetett a fordításra. Osztrák édesanyjának köszönhetően ugyanis kiválóan beszélt németül, már 18 éves korától fordított az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodának, és tolmácsolt is. Akkor már 1989-et írtunk. A rendszerváltás után hirtelen hozzá lehetett férni az egykor elkobzott földekhez. Balázs nem várta meg a kárpótlást, elment a helyi tsz-elnökhöz, és bejelentette a termelőszövetkezetből való kilépési szándékát, így vissza is kapták a földjeiket.
„A ház papíron akkor egyébként nem volt a miénk, hisz apámat a Barankovics-féle Néppártban betöltött szerepéért bebörtönözték, ami teljes vagyonelkobzással járt. Az ingatlant államosították, de a szentbékkálli tanács elnöke, Molnár Ferenc – hatalmas bátorságot tanúsítva – nem hajtotta végre az elkobzást, hanem bedobta a fiók mélyére a papírokat, és azt mondta: majd elévülnek. 5 hektár földterületet kaptunk vissza. Amikor ezt a földterületet megkaptunk, azonnal változtattam az életemen, és azt mondtam magamnak: mától földműves vagyok. Mellette persze még fordító-tolmácskodtam, hogy finanszírozni tudjam a gazdaság számára szükséges gépvásárlást, műhelyépítést. Kezdetben a hét felét még Budapesten kellett töltenem, mert akkor itt nem volt internet.”
Balázs azt mesélte, annyit tudott a földművelésről, amennyit egy üveg muskátli gondozásával tanulhat az ember. Vagyis semmit… De ha tapasztalata nem is volt, önbizalma annál inkább, és tudta, hogy ha komolyan veszi ezt a szándékát, a tudás elsajátítható. Elhanyagolt, tönkrement földterületet kapott vissza, és az első pillanatban még fogalma sem volt, mit kezdjen vele, mi lenne nyereséges és kifizetődő vállalkozás. Így utánajárt, hogy Magyarország milyen mezőgazdasági termékekből önellátó, és melyekből nem, mit és honnan importálunk. Még a Külügyminisztériumba is elment, és közölte az ott dolgozókkal, hogy tájékozódni szeretne.
„Felküldtek a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet osztályára, ahol nagyon rendes fiatalemberek dolgoztak, és őrülten tetszett nekik, hogy bejött egy földműves, és azt kérdezi, hogy mit érdemes termeszteni, és azt milyen feltétekkel lehet. Aztán kértem egy talajvizsgálati szakvéleményt a keszthelyi agráregyetem csonthéjas tanszékétől. Kiderült, hogy a mandula és törökmogyoró jól megélne a földemen. Felhívtam a bonni Német Élelmezési, Mezőgazdasági és Erdőgazdasági Minisztériumot, hisz uniós adatokra volt szükségem, és Magyarország akkor még nem volt tag. Kiderült, hogy mandulát és törökmogyorót importál az unió, de utóbbit nem ajánlották, mert Törökország ontja. Akkor a cél már megvolt, a kérdés csak az volt: hol tanulhatnék a manduláról?”
A keszthelyi egyetemen azt tanácsolták Balázsnak, hogy lépjen kapcsolatba a kaliforniai agráregyetem csonthéjas tanszékével, a New Orleans-i termesztőkkel, de menjen el Andalúziába, Szicíliába és Apuliába is, hisz ha ezeket az ültetvényeket végigjárja, elmondhatja, hogy látta a világ mandulatermesztésének 95 százalékát. Balázs ezt a nem mindennapi tanácsot komolyan is vette, és végigjárta ezeket a helyszíneket. Egy éven át utazott, csak pénzt gyűjteni jött haza néha.
„Amikor mindezt végijártam, már volt fogalmam arról, hogy a látottakból mit szeretnék és mit nem szeretnék alkalmazni a saját ültetvényemen. Itthon összesen 9 pályázatot adtam be traktorra, ültetvényre, gazdasági épületre. Minden pályázatot megnyertünk. Sokat segített a pályázatírásban az, hogy a régi munkahelyemen beruházási ügyekkel, megtérülési számításokkal is foglalkoztam. 2000 fát ültettem, amiket az ország több pontjáról gyűjtöttem be, hisz egyben ekkora mennyiség sehol nem volt.”
Így született meg a Birkás Családi Mandulafarm és Biokertészet. Öt éve Kovács Zsuzsi, a párja segít Balázsnak, így neki „csak” az a dolga, hogy a fáról lekerüljön a mandula, és onnantól Zsuzsi veszi kézbe az ügyet. A csodák így az ő keze alatt születnek. Azt meséli, összeszámolta, hogy 11-szer kell kézbe venni egyetlen mandulaszemet, míg az üvegbe kerül. A folyamat ugyanis nem egyszerű. A mandulatörés után a szemeket blansírozni kell, vagyis forró vízbe dobni, majd hideg vízbe tenni, és egyenként kinyomkodni a papírvékony belső héjából. A héj ugyanis kicsit megkeseredik hő hatására, ezért a jobb ízélmény érdekében ajánlatos tőle megszabadulni. Így „lemeztelenítve” kerülnek be a szemek a sütőbe, ahol 3-4 órán keresztül száradnak alacsony hőfokon, majd néhány percig még magas hőfokon pörkölik, és ezt követően kerül rá a kiváló minőségű olívaolaj és a só, melyek feladata az, hogy lezárják a mandulaszem apró pórusait, megakadályozva így a párafelvételt, vagy ahogy itt mondják: a visszagyengülést. Zsuzsitól tudtuk meg azt is, hogy egyetlen kilogramm mandula 900-920 szemből áll. Egy nap alatt 12 üveggel tud készíteni, amiket a Liliomkertben vásárolhatunk meg. Bár nehéz munka, ezt a finomságot kóstolva elmondhatjuk: minden fáradságot megér, hisz az eredmény mennyei, és össze sem hasonlítható a boltokban kapható termékekkel! Standjukon megtalálhatjuk a vegyszerek nélkül termesztett zöldségeiket is, idénynek megfelelően.
„Az ajurvéda azt mondja, minden nőnek napi 16 szem mandulát kellene ennie. Magas a magnézium- és a kalciumtartalma, és tartalmaz egy olyan anyagot is, amelynek hatására ösztrogén termelődik a szervezetben, így a hölgyeknek menopauza idején különösen ajánlott. De nem csak nekik, mindenkinek kiváló és egészséges táplálékforrás.”